A félelem lett az úr

B.G. írása:

15 év.

2008 ősze óta tanítottam angolt alma materemben, a Karinthy Frigyes Gimnáziumban. Imádtam itt tanítani, a diákok, a kollégák a legjobbak voltak, az iskola légköre inspiráló volt és szabad. Legnagyobb álmom teljesült be azzal, hogy az ország egyik legjobb iskolájában taníthatok. Angoltanár lehetek a legmagasabb szinten, amit angoltanár elérhet. A legjobb kéttannyelvű gimiben, a gimi Nemzetközi Érettségi (IB) programjában. Sokáig nem jött be az iskolába az oktatás egyre fojtogatóbb helyzete. 4 osztálynak voltam az osztályfőnöke, sok-sok angol csoportnak a tanára. Már 2016-ban kiálltam sok társammal együtt a kockásinges mozgalom idején, az oktatás helyzetének javításáért. Akkor (se) történt pozitív változás, de folytattam. Aztán tavaly év elején új erőre kapott a mozgalom, többször sztrájkoltunk az oktatásért, ősszel pedig folytattuk, bár a sztrájktörvény kiüresítése miatt a polgári engedetlenséget választottuk többen.

Hittem abban, hogy változást tudunk elérni, hogy végre megérti a hatalom, hogy amit kérünk, attól jobb lesz a gyerekeknek és ezáltal az országnak. Újból osztályfőnök lettem, mert azt gondoltam, még sokáig a Karinthyban fogok tanítani, hiszen ez a legjobb suli az országban.

De aztán november 30-án 6 kollégámat kirúgták. Én is lehettem volna az egyik, mert én is “engedetlen” voltam. Mintha 6 közeli barátomat vesztettem volna el, olyan veszteség volt ez. Nem értettem, mi történt. Gyászoltam. Azt reméltem, ezt nem hagyjuk annyiban, csak azért is folytatjuk, kiállunk az elvesztett kollégáinkért, kiállunk egymásért, a jövő generációiért. Hogy összeáll az egész tantestület és vállt-vállvetve harcolunk tovább értük, magunkért. De nem ez történt. Nem dolgoztuk fel közösségileg a veszteséget, nem harcoltunk egyként tovább. A félelem lett az úr. Hogy ha nem maradunk csöndben, beszántják az iskolát. Én ezt nem akartam elfogadni. Félelemben nem lehet élni, tanítani. Milyen példát mutatunk így a diákjainknak? Közben március végéig még 3 kollégám felmondott. A hatalom erővel hallgattatja el a tanárokat, először az új értékelési rendszer tervezetével, aztán a státusztörvény belengetésével. És én egyre inkább úgy éreztem, nem maradhatok ebben a helyzetben tovább. Cinkos leszek, ha nem lépek ki ebből az abúzív kapcsolatból.

És most kilépek. És velem együtt kilép még jó néhány kiváló kolléga, angol-, magyar-, matek-, töritanárok. Újból nagy a veszteség, újból nagy a gyász. Nem tudom továbbvinni az osztályom osztályfőnökként és a másik két osztályt angoltanárként. A magam mentális egészségére kell figyelnem most. A tanítást nem tudom elengedni, ezért egy alapítványi iskolában folytatom. De szomorú vagyok és rettentően dühös. És nem adom fel, senki se adja fel, harcoljunk tovább! Mert a csend nem rend!

És végül egy idézet egyik kedvenc zenekaromtól a Vad Fruttik-tól, kb így érzem magam:

Végignézni, ahogy minden szépen lassan szétesik,

Romok alól kibányászni veszettnek hitt darabjait,

Annak ami fontos volt vagy úgy érezted, hogy az lehet,

Összeraktad, hogy segíts, de csak magadat mentheted.

(Tudom milyen)